Röpke négy év elteltével ismét beugrottam D.Gáborhoz és csapatához egy kampányba, melyben régi és új ismerősök egyaránt részt vettek. A történet a Pathfinder Second Darkness kalandciklusán alapszik amit mesélőnk átültetett a második otthonaként is azonosítható Forgotten Realms-re, azon belül is Thay birodalmába. A koncepció alapján egy Togomor nevű jósmester iskolájában kezdtünk mint friss tanoncok. A rendkívül vegyes háttérből érkező bagázsunk ennél fogva finoman szólva is színes, mi több eklektikus. Íme a mellékelt osztálykép (még ketten hiányoznak róla) amit D.Gábor hegesztett össze:
Saját karakterem egy félig már élőhalottá avanzsált halottidéző, Tiatep Amunsun (balról a második) akit nagyhatalmú mestere és szeretője, Kazaven küldött el Togomor mesterhez - a nyilvánvaló oktatási célok mellett diplomáciai indíttatásból is. Mellém adott egy ghoul testőrt, Gulan Gobart (Krisztián) majd annak rendje és módja szerint Togomorra bízott. A rettenetesen gusztustalan maestro összetülkölte a csapatot és egy homályos jóslat felderítésével bízott meg bennünket. A Theskben található Telflamm városa felett hamarosan egy különös, sötét felhőhöz hasonlítható mágikus jelenés fog feltűnni, aminek valami meg nem határozható köze van a nemsokára megnyitni készülő Arany Goblin Kaszinóhoz.
A helyi thay konklávéhoz való megérkezésünket követően Togomor vezetőt jelölt ki közülünk, majd miután távozott rögvest munkához is láttunk. Gobar és én létezésünk természeténél fogva nem igényeljük az alvást így 24 órás megfigyelés alá vethettük a helyet. Másnap hajnalban Togomor jóslatának megfelelően feltűnt az égi jelenség, amit közelebbről is megvizsgáltunk és átalakító mágia hatását azonosítottuk rajta. Emellett kiderítettük, hogy az Arany Goblin tulajdonosa egy csaló, több ellensége is van a városban akiket korábban így vagy úgy, de lóvátett. Ezt követően egyáltalán nem ért bennünket meglepetésként, hogy az ünnepélyes megnyitó éjszakáján rábukkantunk az előre dátumozott könyvelésére, illetve hogy a gála főnyereményét néhány rabló ellopta. Magunk csak elvétve avatkoztunk be a derekas felfordulást okozó rablásba, inkább ráijesztettünk a tulajra és hamarosan 75%-os tulajdoni hányaddal rendelkeztünk a műintézmény felett.
Mielőtt azonban hátradőlhettünk volna babérjainkon a fémtárgyaink különös mágneses reakciókat kezdtek mutatni, vélhetően az égi jelenség hatására, mely továbbra is gőzölög az átalakító mágiától.
D.Gábor nyolc játékossal vágott a történetbe, melyek száma még a Pool of Radiance fináléjában résztevőket is felülmúlta. Ilyen esetben a játékos-NPC, illetve a játékos-játékos közötti szerepjáték néhány kósza, rövid mondatra korlátozódik. Az előbbi esetben azért, hogy a mesélőt ne egy vagy két játékos kösse le azzal, hogy az NPC-t beszélteti, az utóbbi esetben pedig azért, hogy a mesélőnek ne azzal teljen az ideje, hogy azt kövesse mit beszélnek egymás között a játékosok karakterei. Mivel a narratívának is haladnia kell, az elvont, nem közvetlenül a cselekményt elősegítő párbeszédek csak lassítják vagy épp akadályozzák ezt, így minimalizálásuk sajnos szükséges. Ezen tapasztalatokat magam már korábban levontam mesélői oldalról a Pool of Radiance, játékosi oldalról a Beyond the Mountains of Madness során.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése