Beyond the Mountains of Madness - CoC

Vége! A Beyond the Mountains of Madness című gyári Call of Cthulhu modul - 18 játékülés, hat játékos plusz a mesélő részvételével - ezennel véget ért. A gyakran 5-6 hónapos kihagyásokkal tarkított folyam, alapos leckét adott minden résztvevőnek arról, hogy a jövőben mesélőként miképp választja majd meg a játékosok számát.

Legutolsó játékülésünk során szétszóródott csapatunk megtapasztalta, hogy miért is ragasztotta Dyer ezt a baljós nevet erre a vidékre. Kerrington (Gábor), Tremblay (Gergő) és jómagam Miles-szal és a két német pilótával együtt szemtanúi voltunk egy olyan jelenésnek, melynek leírásához nem elegendő az emberi nyelv formája, melynek dimenziói messze túlmutatnak az általunk ismert természeti törvények korlátain. A jelenség nem tartott sokáig, ám különös légköri jelenségek maradtak a látóhatár felett, melyek nem engedtek elménknek egy szikrányi nyugovást sem.

A két német pilóta vélhetően a pániktól indíttatva ránk támadt, nyilvánvalóan azon szándékkal, hogy megszerezzék a mi működő gépünket. Milest lelőtték, Tremblay beindította a motorokat, a gép meglódult. Ezalatt az ajtón kihajolva megpróbáltam hatástalanítani egyik támadónkat, ám mielőtt ez sikerülhetett volna, az engem tartó Kerrington egy "Áruló!" felkiáltással elengedett. A földre bucskáztam és azonnal lábon lőttem a legközelebbi németet. Felpattanva a távolodó gép után iramodtam, de azoknak eszük ágában sem volt megállni. Elkeseredésemben tűz alá vettem az üzemanyagtartályukat, melynek eredményeképp a gép lángcsóvává változott és a tűz elemésztette társaimat.

Lexington, Meyer és Moore visszatértek az Ősfürkészek tornyától és meghallgatták zavart beszámolómat, melyben mindent a németekre kentem. Meyer hátramaradt velem, míg a másik kettő Xaros (Zsolt) és Bennett (Eszter) kutatására indultak. Amint eltűntek a szirt felett Meyer és én tisztáztuk viszonyunkat: felfedtem neki, hogy a Német Külügyminisztérium hírszerzésének dolgozom és az feladatom hogy megbízójuk, a Goldenhanders nevű titkos társaság itteni üzelmei után nyomozzak. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, sőt megpróbált megbízóim ellen fordítani , ám ezen feszült eszmecserénk közben, orvul szíven lőttem. A Német Birodalom és a világ elveszejtésére törő opportunisták szervezetét ezennel lefejeztem, eredeti megbízásomat túlteljesítve lerogytam.

A lövések hangjára (Meyer pisztolyával enyhén megsebesítettem magam) visszaérkező Moore és Lexington látszólag elhitte a mesét, hogy a német rám támadt. Egy váratlan pillanatban azonban kényszerzubbonyt akartak rám húzni és ebből a pácból csak diplomatikus rögtönző képességem mentett meg. Kénytelen-kelletlen belátták, hogy szükségük van rám.

Bennett és Xaros érdekes felfedezésekkel tértek vissza, majd együttes erővel megpróbáltunk életet lehelni Lexington gépébe, ám hiába volt a majd egy napos munka a géppel nem tudtunk felszállni. Gyalogosan elindulni reménytelennek tűnt, így végül arra a döntésre jutottunk, hogy az Ősfürkészek tornyának tetejéről megpróbálunk rádiózni, hátha sikerül megkerülni a hegyek keltette interferenciát.

Mindent egy lapra tettünk fel, ám az Ősfürkészek és förtelmes szolgáik, a shoggothok erősebbnek bizonyultak: a toronyban mindnyájan életünket vesztettük. Lexingtont és Moore vélhetően egy shoggoth kapta el, Xarost felboncolták és fejét beépítették egy rettenetes gépezetbe, ugyanez történt Bennettel, aki még előtte egy iszonyatos morfium adaggal kínálta meg magát. Magam jutottam a legmagasabbra, ám a repülő Ősfürkészek elől nem tudtam elmenekülni, így elfogásom előtt - látva társaim sorsát – inkább egy pisztolygolyót röpítettem a fejembe.

Visszatekintve egy mereven megírt, túlságosan is kötött felépítésű gyári kalandhoz volt szerencsénk, melynek minőségén csak tovább rontott a tény, hogy borzasztó sokan játszottuk. A történet egyenetlenségei, suta dramaturgiája és hosszú üresjáratai néha még a legodadóbb játékosokat is bóbiskolásra ítélte. A mesélői felkészülés kifogástalan, minden részletre kiterjedő volt, ennek köszönhetően megismertem a fagyási sérülések különböző fokozatait, a sarki táborállítás és túlélés alaptételeit. Tehát köszönet Dávidnak a közel kétéven át tartó vállalkozás levezényléséért, és azért, hogy megkímélte az emberiséget a kozmikus rettenet felismerésétől, tovább ringatva őket a boldog tudatlanság állapotában.

Tekeli-li, tekeli-li!