The Mystery of the Turin Shroud - INDIANA JONES

A Torinói lepel rejtélyét kutató kalandunk utolsó fejezete két szálon indult. Amar (Gábor) és Costello (jómagam) az előző kaland végeztével Velencében várta az indulást, míg John (Dávid) egy német úriember és pilóta, Karl von Iselstroger (Krisztián) asszisztenciájával éppen megszökött a fogságból. Természetesen a mesélői időzítés úgy történt, hogy mire mi Velencébe értünk, ők már ott voltak.

Rendeztük hát sorainkat, hogy négyesben visszatérjünk Németországba, azon belül is Berlinbe, kiszabadítani Savoya herceget, a gyermekét hordozó igazi feleségét, illetve szívem szottyát, Stephanie-t. Álnéven, álruhában és diplomáciai menlevéllel minden gond nélkül megérkeztünk Berlinbe, ahol katonás rend, tisztaság és fegyelem uralkodott.

Némi utánjárással sikerült kiderítenünk, hogy a Reichstag mögött valami nagyszabású, ám zártkörű okkultista demonstrációt tartanak magasrangú katonáknak, politikusoknak és támogatóiknak. A főkarmester természetesen nemezisünk, Dietrich Kastner vezetésével. Helyi kapcsolatainkat kihasználva sem tudtunk bekerülni a meghívottak közé, így maradtunk a régi módszernél: hívatlanul bemásztunk, lopakodtunk és rejtőztünk.

Lesből megfigyeltük a rituálét, melynek szerves részét képezte Veronika kendője, illetve Savoya herceg terhes felesége, egész pontosan annak kisbabája. Szétszóródtunk a lelátók alatt, míg Amar (Gábor) az utcán ténykedő őröket kerülgette és menekülésre alkalmas járművet újított. A rituálé célja egy Krisztus hatalmú lény előállítása lett volna, ám valami nem úgy történt, ahogy azt Kastner tervezte és egy irányíthatatlan, a természeti törvényekkel nem magyarázható táguló, tüzes fényjelenség indult el. Gyorsan bevetettük magunkat, s mielőtt a folyamat elérte volna csúcspontját kimentettük a herceget és Stephanie-t - sajnos az anyát és az újszülöttet Karl (Krisztián) minden igyekezete ellenére sem sikerült már magunkhoz venni.

Ezután egy teherautóval és Amar (Gábor) Mercedesével a reptérre hajtottunk és elhagytuk az országot. Mint később megtudtuk a Reichstag másnapra leégett...

Ezzel véget ért a háromüléses kaland, mely többéves szünetnek vetett véget. Bebizonyosodott, hogy a Cthulhu-hibrid rendszer további alakításokat és tisztázásokat igényel, valamint Zsolt azt is megállapította, hogy az Indiana Jones játéknak sem tesz jót a négy vagy több résztvevő.

The Mystery of the Turin Shroud - INDIANA JONES

Dietrich Kastner elismerő tapsa rázott fel bennünket a töprengésből, aki néhány felfegyverzett smasszerral az oldalán, begyűjteni Savoya herceget. Amar (Gábor) és én nem adtuk könnyen, a gazfickónak keményen meg kellett dolgozni érte. Szóval amikor Savoya feleségének jelenlétében magunkhoz tértünk, úgy döntöttünk, elutazunk párizsi otthonomba, hogy magunk is felfegyverkezzünk, röviden, elhívjuk Johnt (Dávid), majd együtt követjük az emberrablókat Berlinbe.

Párizsban megint meglepetés ért bennünket. Karakterem szíve csücskét, Stephanie-t és Johnt is elrabolták, mindössze egy üzenet maradt hátra a padlón, barátunk vérével írva: Németek Isztambul. A párizsi alvilág - nem kifejezetten zökkenőmentes - közreműködésével azonosítottuk Kastnert, mint az itteni ügyködés értelmi szerzőjét. Mielőtt felkerekedtünk volna Berlinbe, kitérőt tettünk Törökországba, azon belül is az isztambuli Hagia Sophiába.
És lőn a meglepetés: Kastner és cimborái már könyékig folytatják a feltárásaikat a szent helyen. Amar és én kerestbe-kasul sündörögtük a templomot, ügyelve arra, hogy ne ismerjenek fel. Sikerült azonosítanunk egy termet, mely valamiféle hely és időmeghatározásra szolgálhat, ám ehhez még hiányzott valami: a tóratekercs, illetve annak két pálcája. Nosza - sok egyébbel együtt (pl. Konstantin császár holtteste) - el is loptuk Kastner táborából. Térültünk-fordultunk, sikerült belőnünk a helyet és az időpontot, majd uccu vissza Velencébe, ahol a herceg felesége ellátott bennünket a szükséges iratokkal Berlinbe.

Ám itt egy újabb meglepetés fogadott bennünket.

Chant de Noël - AFMBE

A már hagyományosnak mondható 24-i játékunkat ezúttal én vezényeltem, és közkívánatra egy All Flesh Must Be Eaten kalandot hegesztettem össze. Az egylövetű sztori stílszerűen karácsonykor játszódott, 1948-ban, hősei pedig tizenegynéhányéves árvalányok voltak. A helyszín a Francia Alpokban található Saint Abigail Leánynevelde, ahol az ünnepek alatt a minimális személyzet és a szülők, illetve örökbefogadók nélküli öt leánygyermek maradt.

A résztvevők:
Eszter - Nicol Saez, rossz magasviseletű korzikai fruska (felső kép)
Máté - Gabriélle Latour, álmodozó roma leány
Gergő - Paulette Leclair, dagi kis konyhakedvenc
Dávid - Heike Krause, komor német bakfis, aki titokban várandós (alsó kép)

A két éjszakát és egy nappalt felölelő történet során a karakterek vélhetően a túlvilágról érkező mozaikszerű részletekből összerakták, hogy a háború alatt rettenetes dolgok történtek a neveldében. A túlzsúfolt intézetbe hetente tucatjával érkeztek a német előrenyomulással folytatott harcok árvái, akikre itt szűk ellátmány és elégtelen személyzet várt. Az alultápláltságot csak tetézték a különböző megbetegedések, meghűlések, gyomorláz, tüdőgyulladás és romlott étel. Berthier igazgatónő úgy döntött, hogy a megbetegedett gyerekeket kanalas orvosságként beadott méreggel altassák el, mivel gyógyszerekre már egyáltalán nem volt kilátásuk. Egy tömegsírban ásták el őket, az intézetet körülölelő erdő egy közeli tisztásán.

Ezután valamelyest stabilizálódott a helyzet, a harcok végetértek, megérkeztek a szállítmányok, a gyerekek nagyrészének megkerültek a hozzátartozói, vagy örökbefogadták őket. Amikor az intézet végre egyenesbe jött, 1942 telén a németek, Armin von Griebe ezredes vezetésével megszállták a kastélyt. A gyerekeket az 5 kilométerre található Morteauba szállították, ahol az elemi iskola épületében szállásolták el őket. A németek vezetője karácsony éjjelén feketemisét tartott az épület falai között. A rituálét vezető spiritiszta ott helyben meghalt, a megidézett erők pedig beszennyezték a halott gyerekek szunnyadó szellemeit. Ezen az estén Solange Berthier igazgatónő agyvérzést kapott majd ezt követően kómába esett. A németek hanyatt-homlok távoztak, a Saint Abigail Leánynevelde pedig ismét a gyerekeké lett.

1948. A kómából felébredt Madame Berthier karácsony estéjén visszatér az intézetbe, hogy újra elfoglalja igazgatói posztját, ám érkezése szörnyű eseményeket indít be.

Heike (Dávid) lelepleződik a legszigorúbb nevelőnő, Babette Vernier előtt, majd efelett érzett szégyenében karácsony előestéjén iszonyatos öngyilkosságot követ el....igen, sajnos Dávidnak korábban távoznia kellett, ily módon maga időzíthette kilépőjét. A felfedezést megejtő többiek alaposan elájultak a látványtól, majd mire magukhoz tértek, Madame Berthier már megérkezett az intézetbe.

Madame Vernier és az igazgatónő között éles konfliktus alakult ki Heike halálát illetően. Az előbbi azonnal jelentést kívánt tenni a rendőrségnek, az utóbbi a régi módszerek szerint, nyom nélkül simította volna el a helyzetet, mondván a kis germánt senki sem keresné. A nevelőnő mérgesen távozott Morteauba a gondokkal a lovasszánon. A férfi azonban titokban szigorú utasítást kapott Madame Berthiertől: Vernier nem érkezhet meg a városba.

Ezalatt a kastélyban lezajlott a karácsonyi vacsora, a gyerekek megkapták az ajándékaikat, majd éjfélig szabadfoglalkozás volt. El is kezdtek bujócskázni, felderítették a fürdőszoba szekrény mögött rejtőző korábban már felfedezett ajtót, mely az épület egy lezárt traktusába vezetett - arra a helyre, ahol a háború alatt tömegével nyomorogtak a gyerekek. Megtalálták az akkori védőnő jegyzeteit, melyből képet alkothattak az eseményekről.

Mire a gyilkossá avanzsált gondnok visszatért, a halott gyerekek is kimásztak a tömegsírból és kezdetét vehette a Karácsonyi ének. A felnőtteket off-screen tették el láb alól, apró hőseink csak annyit észleltek, hogy hirtelen mintha egyedül lennének a kastélyban. Kemény versenybe kezdtek a túlélésért, először a nem-játékos karakterek hullottak el, majd a vertikálisan hátrányos helyzetű Paulette (Gergő) nem tudott elszaladni a zombigyerekek elől. Bár Gabriélle (Máté) és Nicol (Eszter) hőseiesen húzták, ám nem sokkal éjfél után a túlerő velük is végzett.

A játékosok nem kifejezetten önkéntes áldozatával és a felnőttek - különösképp Madame Berthier halálával - az átok felszállt. Az elhullott játékosok karaktereinek képében új, szomorú de jóindulatú kísértetek költöztek a Saint Abigail Leánynevelde falai közé - mint arról a 2007-ben itt lakó leánykák maguk is megyőződtek.

Az élőholt gyerekek képességeit az All Flesh Must Be Eaten alapkönyvben felsoroltakból válogattam össze. Nem táplálkoztak hússal, de harapdáltak, ám harapásuk nem volt fertőző. A halálukat okozó fekete mérget köpködték, némi savas adalékkal, mely szembekerülve vakságot okozott. Ugyanolyan gyorsan mozogtak, mint az élők, ugyanolyan erősek is voltak, ráadásul remekül tudtak mászni, de a bezárt ajtókat nem tudták betörni. Legerősebb képességük a falonvaló átlátás (X-Ray Vision) és az Infravision volt, mely utóbbi segítségével remekül tájékozódtak a sötétben.

The Mystery of the Turin Shroud - INDIANA JONES

Zsolt valamikor 1996-ban mesélt utoljára Indiana Jones-ot, magam egy 1997-es Throne of Salamon című kalandért vagyok felelős, melyet a Dáviddal fejlesztett Cinematic rendszerben kentünk. Zsolt egy amolyan Cthulhu-s szabályhibridet használ, mely gyors és végtelenül egyszerű, megelőzendő a bonyolult helyzetszimulációkat, kiválóan idomulva a kalandfilmek sajátos fizikai törvényeinek logikájához.

Indiana Jones-t leginkább a Gábor, Dávid és jómagam által alkotott trió felállásában játszottunk, néha csatlakozott hozzánk Máté Marius Bradley nevű tudományos szakemberével.

Az ünnepekre való tekintettel, jelenleg ketten vettünk részt a játékban:

Gábor - Amar Szingh Gadzspurri, indiai maharadzsa és karizmatikus világutazó (alsó kép)
Jómagam - Jeff Costello, sármos marseillesi arisztokrata és megszállott kalandor (felső kép)

Az egész kaland egy velencei herceg, Umberto Savoya fogadásán kezdődött. Elrabolták szívem csücskét, Stephanie Ladmoirt és Pierre Barret, francia műkincstolvaj annyit kért cserébe, hogy osonjunk ki a partiról és nyissuk ki a herceg műkincsekkel teli raktárának ajtaját. Persze értesítettem a herceget, hogy mi forog kockán és az ő emberei segítségével lefüleltük az tetteseket és Stephanie-t is visszakaptam.

Ezt követően a herceg a megkért bennünket, hogy kutassuk fel egy régészét, Giacoppo Messát, aki a törökországi Urffába indult, egy nagyhatalmú ereklye nyomába, ám hetek óta nem hallatott magáról. A porfészekben viszonylag hamar rábukkantunk az összes pénzétől és útlevelétől megfosztott Messára, aki időközben megtalálta az ereklye rejtekhelyét, ám segítségünk nélkül nem tud bejutni oda. Még a helyi hotelben elfogtunk egy kopt kultistát, aki fanatikus szektájával a közeli kolostorban őrzi a keresett tárgyat. Alkut ajánlottunk neki: tudjuk, hogy egy náluk erősebb gépezet (értsd. nácik) kutat féltett kincsük után, melynek megvédéséhez ötször ennyien is kevesek lennének. Mi elszállítanánk az ereklyét Indiába, ahol senki sem keresné, és persze az őrző szekta is velünk tartana. A szerzetes megfontolás tárgyává tette a dolgot, ám sajnos már nem érhetett vissza az övéihez: a németek megjelentek és megölték, majd felmentek a kolostorhoz. A szerzetes utolsó lehelletével elárulta, hogy a kolostorban pontosan hová van elrejtve az ereklye, így ezzel a tudással felvértezve indultunk a németek után magunk is. Míg a nácik szisztematikusan folytatták a gyilkolászást, mi beosontunk és elemeltük az orruk elől a kérdéses tóratekercset.

Sajnos hiába volt minden, mert Giacoppo Messa elárult bennünket és a nácik kezére játszotta a tekercset. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, az igazi Giacoppo Messa már meghalt. Akivel mi megismerkedtünk Urffában valójában egy Dietrich Kastner nevű náci ügynök volt, aki Messának adta ki magát.

Leforrázva tértünk vissza Itáliába, ahol a Velence és Torino közti vonatúton még ki is akartak rabolni bennünket. Mint kiderült Veronika kendőjét keresik rajtunk. Torinóban utánanéztünk a dolognak és kiderült, hogy a Torinói lepel, illetve Veronika kendője egyaránt tartalmazza Krisztus vérét. Mivel az előbbi már elégett és ilyetén módon használhatatlan, feltételezésünk szerint az utóbbi lenne képes a tóratekercsen található rituáléval feltámasztani a halottakat. A dolog szépséghibája, hogy nem tudjuk merre lehet az a bizonyos kendő.

Fejünket vakargatva hagytuk abba a kalandot a Szent János katedrális pincéjében.

Age of Worms - EBERRON D&D

Még egyszer tüzetesen átkutattuk az elárasztott területet, de miután nem találtunk már semmit, visszatértünk a felső szintre. Némi tanakodás után a két további üzemképes lift közül az egyiket kellően biztonságosnak találtuk és leereszkedtünk alá. Itt belebotlottunk két mágikus félelmet gerjesztő szempárszörnybe, akiket a rajtunk végrehajtott de- majd remoralizáció után visszaküldtünk teremtőjükhöz. Felfedeztünk egy hővel táplálkozó szürkemohát, mely egy szoba ajtajában terebélyeskedett. Abu (Vili) egy kis akrobatikával és felfűtött ruhával átugrott rajta és bentről - több tárgy mellett - kihozta azt a mágikus lámpást, mely a kripta főtermében működő gépezet utolsó hiányzó alkatrésze.

Sikeresnek mondható első fázisunk felett érzett örömünket egy futárként küldött köztörvényes bűnöző érkezése árnyékolta be. A néma fickó által hozott üzenteből kiderül, hogy barátomat és szolgálómat, Anatát elrabolták (bizonyítékul levágott ujját is mellékelték). Az ismeretlen megbízó mindössze a Szél Herceg jogarát kéri barátom életéért cserébe. Mivel ez a tárgy még nincs birtokunkban, ezekután az előzetesen Maloranna (Gábor) által felderített "huzatos" folyosó feltárását kétszeres igyekezettel folytattuk. Annyi bizonyos, hogy ez a megbízó mágikus képességekkel rendelkezik, és az sem, kizárt, hogy eddig egy varjúval figyeltette viselt dolgainkat. Mindenesetre a fél-ork lány egy jól irányzott nyílpuskalövedékkel elvette a kedvét a megfigyelés ilyetén módozatától.

A feljutást követően egy széles terembe jutottunk, melynek a túloldalán található ajtóhoz csak egy keskeny kőnyelven lehetett átegyensúlyozni. A terem nem túlságosan mély alját öklömnyi vasgolyók tengere töltötte ki, melyek alatt valami lények mozogtak. A nemrég szerzett Kőformázó varázspálca segítségével Gorin (Zsolt) biztonságos szélességű párkányt teremtett, így az átkeléskor a falból kivágódó golyók nem löktek le bennünket a mélybe.

Sajnos a túloldalon található ajtó nem tűnt nyithatónak, ám megszólított bennünket egy szellem, Ander Slend. A töröttnyakú kisfiú elmesélte halálának szomorú történetét, mely itt esett meg a Szél Herceg kriptájában - földi maradványait korábban meg is találtuk. Azt az alkut ajánlotta, hogy ha elvisszük a csontjait a családja tanyájára végső nyugalomra helyezni, akkor cserébe feltárja nekünk az ajtót, mely csak belülről nyitható. Nem lévén sok választásunk ráálltunk az ajánlatra. Összeszedelőzködtünk, a Démonfejes ajtót lezártuk, az egyik lámpást alaposan elrejtettük, majd útrakeltünk.

Sajnos hamar kiderült, hogy a Slend család minden tagja halott, ám ami még ennél is nagyobb baj, hogy sírjaikat nem is olyan rég kifosztották, csontjaikat pedig ellopták. Bár látjuk a sírrablók nyomait, még nem döntöttünk, merre induljunk tovább.

A képen Zodear Ovion, Dávid ultra-titokzatos pszionista karaktere duzzog.

Age of Worms - Expedíciós levél

Kedves Gabriard,

Remélem megbocsátod nekem, hogy a mágikus pennámmal írattatom meg ezt a levelet, és így nem tűnik annyira személyesnek, de a köszvény már hetek óta kínozza az ujjaimat, és elmondhatatlan fájdalmakat élek át, csupán Telaris főzetei enyhítik kissé a pokoli kínokat.

Tisztában vagyok vele, hogy megszállottságnak tartod azt a soha nem lankadó érdeklődést, melyet a kalashtarok történelme és eredete iránt táplálok, ám amióta a birtokomba került a kristály, a vele kapcsolatos titkok nem hagynak nyugodni. Álmaim egyre intenzívebbek és valószerűbbek, olyan dolgokat látok előre, melyek mind valóra válnak, és ez egyszerre megrémít és megrészegít.

Az eredetére vonatkozó kutatásaim során sikerült kifaggatnom egy kalashtar zarándokot, aki a messzi Sarlonán található Ertunith kolostorából származik. Szerencsére óvatos voltam, és nem fedtem fel, hogy az én birtokomban van a kristály, csupán azt említettem meg, hogy az Egyetem egyik katalógusában találtam rá egy feljegyzésre ezzel kapcsolatban. A zarándok rendkívül izgatott, sőt egyenesen erőszakos lett, kénytelen voltam bűbájjal rávenni, hogy ossza meg velem a tudását.

Tudom mi erről a véleményed, azelőtt én is így éreztem, azonban amióta csatlakoztam Barrakas Csillagaihoz, kinyílt a szemem: amennyiben a tudás megszerzése nem konvencionális módszerek bevetésén múlik, most már egy pillanatig sem habozok. Ha tudnád miféle titkokra derült így fény és ezek milyen kapukat nyitottak meg előttünk… de nem, ezekről majd csak akkor, ha már átestél a beavatási szertartáson.

Kissé elkalandoztam, tehát vissza is térek a kristály történetéhez, mely szorosan kötődik a kalashtar nép születéséhez. Mint tudod, népük tagjai hatvanhét lázadó quori lélekhez kapcsolódnak, melyek amolyan kollektív tudatalattiként bújnak meg bennük. Egy-egy quori több-kevesebb kalashtarban születhet újjá, minél több személyben lakozik, annál kisebb az ereje, hogy emlékek, emocionális villanások által segítse „sarját”, ám így kisebb az esélye, hogy végleg elenyésszen, már amennyiben ilyen lények esetében erről beszélni lehet. Namármost, állítólag az utolsó ilyen lélek, név szerint Zor, lepaktált az Álmodó Sötétséggel, hogy társai nyomára vezesse ellenségeiket, ám még idejében észrevették, és megakadályozták a cselszövését.

Mivel megölni nem akarták, vagy nem tudták, ezért minden kalashtart, akiben újjászületett, szigorú megfigyelés alá vontak élete végéig. Zor azonban egy számukra ismeretlen módszerrel valahogy képes volt kristályokba áthelyezni a tudatszilánkját, hogy ezzel nyomát veszítsék rabságban tartói.

A zarándok, akivel találkoztam, pontosan ilyen szilánkok után kutatott, én pedig azóta rábukkantam egy újabb kristály hollétére. Tulajdonképpen pontosan a rendünk adta el egy sarlonai műtárgyakkal és ereklyékkel foglalkozó gyűjtőnek Sharnban, hogy más expedíciók költségeit, mint például ez a mostani, fedezze. Azért írok hát neked, hogy ezt a szilánkot vásárold vissza, ha pedig nem megy, fordulj egy üzleti partneremhez segítségért. A gyűjtő neve Arul Tugi, forrásaim szerint az Aurum tagja, ha pedig nehézségekbe ütköznél, Khevash Tagalt keresd az Ezüstbölény tavernában, Olladra Konyhájában.

Alig várom, hogy végre visszatérjek Sharnba, és folytathassam a kutatásaimat. Vajon hogyan reagálna egymásra a két kristály? Mi történne, ha egy pszionikusan érzékeny személy birtokába jutna? Vajon egy vadtehetségre lenne veszélyesebb, vagy egy formális képzést kapott pszionra? Veszélyes lenne-e egyáltalán vagy az elme eladdig rejtett erőit nyitná meg? Milyen hatása lenne egy kalashtarra vagy még inkább egy olyanra, aki Zor személyiségét hordozza magában? És egy olyanra, aki egy rivális quori lelkéhez kötődik? Ki lehetne-e aknázni azt a hihetetlen tudást, melyet egy quori elméje és emlékei rejthetnek?

Megannyi izgalmas kérdés, melynek válaszai talán áttörést jelentenének az Álmodó Sötétség körüli vitához, eszközt a megértéséhez, fegyvert az ellene való harchoz…

Zsong a fejem a határtalan lehetőségektől, ám mégis be kell fejeznem, tábort bontunk, és amúgy is sikerült már szavakba öntenem a leglényegesebb gondolataimat.

Barrakas világítsa utad, bízom benne, hogy sikerrel jársz, mire visszatérek,


Barátod,

Terak


Ui.: mellékeltem a quori nyelvű szöveget, mely a quorik eredetét és evilágra jövetelét írja le egy kalashtar tudós férfiú, Lanharath tollából, kérlek mélyedj el benne, hogy készen állj, amikor hozzálátunk a kísérletekhez

Age of Worms - EBERRON D&D

Maloranna (Gábor) megpróbálkozott a függőleges kürtő és az ott folytatódó folyosó felderítésével, ám a zsákutcának látszó szakasz egy démonfej faragványban végződött, mely olyan erejű széllökést bocsátott ki, mely kishíján visszarepítette a fél-ork lányt közénk.

Ezután folytattuk a Szél Herceg kriptájának forgatását, és rájöttünk, hogy a kiemelkedő oszlopok valójában liftek, ám egy bizonyos terhelés alatt porrátörik azt ami bennük utazik. Éppen elkezdtük méricskéléssel megállapítani ezt a súlyhatárt, amikor is az egyik hibásan működő lift beszakadt. Onnan két külvilági póklény és egy rajnyi savas bogár özönlött fel, melyek közül az utóbbiak tűntek sokkal keményebb diónak. A direkt támadás hatástalan volt ellenük, így Gorin (Zsolt) vízteremtéssel próbálta lemosni őket Aburól (Vili), ám ezután azok ellene fordultak. Végül Delta (jómagam) oldotta meg a helyzetet azzal, hogy egyszerűen felgyújtotta az orkot.

Ezután köteleken leereszkedtünk az alant elterülő terembe, melynek létezéséről Zodear Ovion (Dávid) előzetesen már biztosított bennünket. Itt áthaladtunk egy boltíven, mely külvilági lények elleni varázsjelekkel volt díszítve. Ez többeket megviselt, de a karakterek nem mindegyike vette ezt észre. Egy elágazásban jobbra fordultunk, ahol egy kövér bogárba és egy másik savas rajba botlottunk. A kövér kitines nem volt nehéz eset, ám a raj megint becsapott közénk, egész pontosan Malorannára. Erre még bőven volt idejük, mivel amúgy is lassú varázslatomat a kitines halálakor kifröccsenő sav hatására elrontottam, így csak később sikerült elaltatnom őket. Szerencsére Abu kihúzta a rovarokon hentergő harcosnőt, mielőtt a sebek végzetesekké váltak volna.

A helységet átkutatva megtaláltuk egy vélhetően a Morgrave Egyetem korábbi expedíciójának maradványait, a rovarok fészkében pedig egy italosüvegre bukkantam. Ezután pihenőre dőltünk és karakterem előtárta csapatépítő ötleteit, melyek között egy közös szellem megidézése is napirendre került. Ettől az orkok babonás világszemlélete igencsak vakaródzott, Ovion pedig az ezzel járó szellemi áldozatot utasította vissza, egyedül a shifter szerzetes, Abu állt rá a dologra. A rituálé persze még egyáltalán nem aktuális, így addig inkább az összetartást erősítendő, Delta társainak morális tréningjébe kezdett.

Pihenés után feltártuk a helység hátrelévő részét, mely látszólag ki is merült egy hatalmas, vízzel elárasztott teremben. Maloranna kötelet kötött magára, melyet Gorin tartott és beúszott. Két aktív lacedont - amolyan vízi élőhalottat - talált melyeket egy komikusnak tűnő, de rendkívül hatékony horgászati módszerrel ki is húztunk a partra, hogy ott együttes erővel felkoncoljuk. Miután a víz elemi síkjáról származó víz már csak közege miatt rejtett fenyegetést, Ovion beúszott egy kristályért, melyhez előzetes figyelmeztetésének megfelelően Maloranna nem nyúlt hozzá. Mire Ovion kiúszott a kristály valamiképp már beleolvadt a kezébe. Az eseményt karakterem rendkívüli komolyságúnak ítélte, különösképp miután Zodeár elárulta, hogy látomása volt, melyben Delta és Maloranna meghaltak. A fenyegetésen még a járulékosan összegyűjtött javak sem tudtak csökkenteni.

Fontos megjegyezni, hogy lassan két napja Gyémánt-tóba indult szolgálóm, Anata még mindig nem tért vissza. Bajok lesznek.

Fantasy Europe - D&D

Grimaldius a Hextor-templom legmélyebb bugyrának lakója, először egy fémlappal zárta le előttünk a menekülési útvonalaként funkcionáló függőleges kürtőt, ám ez csak rövid ideig tartotta vissza elszánt kompániánkat. Ezután a kürtőben egy Evard-féle fekete csápot küldött szórakoztatásunkra, mely támadásai mellett sikerrel kente össze a falat is valamiféle ektoplazmával, mintegy nehezítendő a közlekedést.

Miután eme akadályt is elhárítottuk, egy nagyon stabil ajtó állta utunkat, mely tényleg már csak percekkel lassított le bennünket. Belépve Grimaldioust szűk kis kuckójában találtuk, aki kilátástalan helyzetét egy maga ellen fordított tűzgolyó varázslattal orvosolta. Szegény karakterem, Corennon Gariolle az első vonalban ugrabugrálva megbízható mithrill láncingjét vesztette el a lángok között.

Grimaldious meghalt vala és minden esetleges további nyom a tűz martalékává lett. Élesszemű vizsgálódásom során egy titkos átjáróra bukkantam a helység egyik falában, melynek létezéséről vélhetően maga a megboldogult lakó sem tudott, hisz valószínűleg tovább menekült volna azon keresztül.

Emögött egy lefelé vezető csigalépcső fogadott bennünket ,aminek az aljára érve a lépcső egész egyszerűen beépül mögöttünk egy tömör fallal. Mint kiderült egy földelem zárta el az utat, aki azt a feladatot kapta, hogy senkit ne engedjen vissza. Hiába minden rábeszélés, csak előre folytathatjuk az utunkat. Mivel a teljes lenti épületszakasz falát rendkívül gyúlékony anyag borította, csak idő kérdése volt, mire megtaláltuk az azt begyújtó rejtett tűzcsapdát. Minekáltal nem sikerült hatástalanítanunk, a fal egy részének megtisztítása után begyújtottuk. Szerencsére egy ponton a folyosó elzáródott így nem kellett megfulladnunk a füstben.

Ezután a tűzcsapdás terem átellenes oldalán található ajtón betömörülve végre megtaláltuk az igazi Grimaldioust, akinek korábban a Similácrumát láttuk elpusztulni. A síkok kutatásában jártas varázsló valamiféle mágikus álomban feküdt az ágyán. A belépéskor figyelmeztető varázshang azt mondta ne bolygassuk Grimladious álmát, ám Audgar (Gábor) ezt nem állta meg. Nosza fel is ébredt mindjárt Zarrk, a pokolbéli ördög és hordája, aki a mágus testének őrzésével lett megbízva.

Alrea (Máté) jól ismervén az ördögök észjárását alkut kötött vele: lefejeztette velem a varázslót és rögvest rá is varázsolt egy Reinkarnációt, a fejetlen testet pedig az ördögnek adta, akinek csak test őrzése volt a feladata. Mindannyian elfogadtuk, hogy egyszer segítünk Zarrknak egy küldetésben, ám néhányan a beleegyezés előtt kialkudtuk, hogy ez a megbízás nem lehet merőben ellenkező az elveinkkel illetve jellemünkkel. Cserébe nem próbál meg a nyomunkba szegődni és esetleg később bosszút állni. Ily módon megszabadítottuk Grimaldioust a Zarrk-kal kötött paktum alól és várhatóan a közelben nemsokára újjászületik egy gyermek testében, alaposan megfiatalodva.

Magunk ezután a szoba módszeres és alapos kifosztását irányoztuk elő. Az ördöggel való találkozás előtt még kiszabadítottunk Dranlokot, a Rubin Hercegnő kobold papját (a képen) is, aki eddig egy interdimenzionális ketrecben sínylődött. Kiszabadításáért cserébe leszedte a Wensar (Dávid) agyát radírozó varázslatot, aki így a régi hatékonysággal vehetett részt a zsákmány számbavételében. A teremben még egy kőszobrot is találtunk, mely gyanúsan emberszerű lévén esélyesnek tűnt egy visszaváltoztatásra. Nosza meg is tettük, és így kiszabadítottuk Sir Augustust, Heironiusz lovagját, aki már igen hosszúideje raboskodott a kőben.