Három nappal a Részeg Zsoldos fogadóban törtenének után Cervantes (Zsolt) és Narthus (Mihály) - mint jelenlévő játékosok - ismét találkoztak egymással. Történt ugyanis, hogy tapasztalt városi emberekhez méltó módon ők estek fogságba a leghamarabb. Szerencséjükre (?) nem turáni katonákba, hanem a Zamboulát körülvevő forró sivatagban fosztogató zuagír nomádokba botlottak. A játék kezdetekor egy népes nomád törzs táborának határában levert vastag karókhoz voltak kikötözve egy kushita társaságában. Rövid szóváltás után a két, magát "becsületes kereskedőnek" valló fogoly megtudta a harcos kinézetű hatalmas feketétől, hogy Nokumbának hívják és egy napja kapták el, miközben egy Sarat nevezetű áruló kutya zarmorai tolvajra vadászott, aki átverte (lásd Night of the Jackal eseményei).
Kis idő elteltével nomádok jöttek Nokumbáért, majd egy erős koponyára mért ütés után elvitték a központi sátor felé. Röviddel utána hasonló állapotban követte őket Narthus és Cervantes is, egészen a törzsfőnök sártába, ahol letérdeltették őket. A két kereskedő - későbbi dalra fakadásukat elősegítendő - szem- és fültanúja lehetett Nokumba vallatásának. Egy öreg zuagír, vélhetően a törzs vezére, a saját lánya holléte után érdeklődött az összevert kushiától, aki némasággal válaszolt, mire a sátor sötétjéből kibontakozott egy még öregebb alak, kezében egy láncon függő medallionnal, amivel valamiféle bűbájt borított az engedetlen fogoly elméjére. A kérdés megismétlésére a kushita, mozdulatlanul, távolba meredő tekintettel elárulta, hogy a zuagír lánya, Jamila, meghalt. Feláldozták (húsát elfogyasztották) egy Diomedes Azamat nevű kothival együtt. A zuagír vezér behívott két őrt, majd közölte velük, hogy napfelkeltekor vágják ki a kushita szemhéjját és eresszék szabadon a sivatagban. Ezután a két másik fogja felé fordult... Kérdeznie sem kellett, mert ők azonnal dalolni kezdtek (lásd előző rész eseményei).
Az elhangzottak után végre bemutatkozott a nomád vezér: Muleh Al Jafari, a Jafari törzs feje volt, aki minden mellébeszélés nélkül elmondta, hogy őt is az a bizonyos Nebhtu szeme érdekli. Látva Narthus bosszúszomját, az ékkő megszerzéséért cserébe ígért szabadságuk mellett az őket átverő Gambát is tálcán ígérte nekik. Feladatuk az lenne, hogy egyik emberével (Hadid) visszamennek Zamboulába és megkaparintják a követ. A kő átadása nélkül nem fogják engedni, hogy élve elhagyják a város körüli sivatagot.
Az este m
aradékában Narthus és Cervantes embertelen módon berúgott és ordibálva, túlzásokkal fűszerezve mesélték el egymásnak eddigi életüket. Hajnalban, a tevékkel érkező Hadid, indulásra ösztökélve felrúgta őket. Zamboula felé vezető útjukon, egy pihenőnél a nomád elmesélte nekik, hogy mi történt velük és miért pont őt küldte velük a törzsük vezére: három nappal ezelőtt, amikor négy társával együtt betértek a zamboulai piacra, felbukkant egy Sabiha nevű tolvajnő, és egy ismerős történetet tárt eléjük. A gyors meggazdagodás lehetőségét látva, elfogadták a shemita nő ajánlatát és ellátogattak az ősi romokhoz, megölték az ott rejtőzködő tolvajokat (akik meglepetésükre turáni katonák voltak egy leopárd kíséretében), viszont sehol nem találták a követ, így csak a tolvajnő áruló társa, Osan fejével tértek vissza Zamboulába, ahol tőrbecsalták és levágták őket. Hadid a romoknál elszenvedett sérülési miatt távolról figyelte az eseményeket, és amikor Hassan Sadi (képen) és martalócai rárontottak, majd levágták a társait, gyorsan elmenekült és visszatért a Jafariak táborába. Röviddel ezután elterjedt a hír, hogy a kő elrablása és a nomádok halálához egy szedetvetett, ötfős csapatnak lehet köze, akik menekülni próbálnak a városból...
A csapat estére érkezett meg Zamboulába, ahol betértek Aram Baksh házába. A hangos, részegekkel és szajhákkal zsúfolt ivóban Sabiha után érdeklődtek, de csak annyit tudtak meg, hogy a tolvajnőt az öröm-negyedben szokták látni. Hadid, miután meggyőződött arról, hogy a társai nem elsősorban a saját menekülésüket tervezik, hanem a nőt keresik, átadott nekik egy tekercstartót, amiben egy turáni királyi pecséttel ellátott levél volt. Elárulta, hogy a levelet Osannál találta:
Fenség! Biztossá vált, hogy a zamboulai helyzet nagyon aggasztó. Egyedül a stygiai N. helyzete tűnik biztonságosnak. A nemesek kiléte még ismeretlen számomra, több időre van szükségem. Problémát jelenthet, hogy elmúlt éjjel tolvajok törtek be a béghez és lopták el fényes birodalmának egyik kincsét. Kérem fontolja meg ismét a bég leváltását... Várom további utasításait. Hű alattvalód, Osan Kadri
A shemita nyelven írodott levél áttanulmányozása után Hadid (kis unszolásra) azt is kibökte, hogy Osan életben van, mert miután városban Hassan Sadi levágta a társait, ő gyorsan visszament a romokhoz és megmentette a turáni életét (akit a különös levél miatt csak látszólag ölt meg, miközben egy másik turáni fejet vágott le, amikor társai mással voltak elfoglalva). Osant visszahozta a városba és a kérésére elrejtette őt. Csak ezután tért vissza a Jafarikhoz. A csapat nyomban Osan meglátogatása mellett döntött, akivel egy kis városszéli vályogházban találkoztak. Osan (képen), miután meggyőződött róla, hogy céljai bizonyos mértékig megegyeznek a látogatóéival, elmesélte a nekik, hogy ő valójában Yezdigerd (Turán uralkodójának) embere és egyenlőre ismeretlen, ármánykodó nemesek felkutatása céljából küldték Zamboulába (közvetett módon Jungir kán, a helyi uralkodó kérésére). A rebellis nemesek szinte biztos, hogy értesültek valahogy az érkezéséről, mert olyanmód próbálták eltakarítani az útjukból, hogy annak ne legyen visszavezethető nyoma (talán a Nefartari ékkövének ellopása is csak egy kitalált vagy megrendezett dolog volt). Mindenesetre a kulcs Sabiha, őt kell megtalálni, hiszen ő bízta meg a karaktereket először és a nomádokat másodszor. Muleh Al Jarafi és a különös medallion említésére Osan még borulátóbb lett. A különös ékszerben Salima medálját vélte felismerni, amelyet tudomása szerint egy bizonyos Diomedes Azamatnál láttak utoljára (aki mellesleg Zamboulai kán urának jobbkeze volt). A medál egy különös ékszer, a legenda szerint a káoszba fulladt Koth első királynőjének tulajdona volt, aki békét teremtett az acsarkodó nemesek között, megszűntette a szomszédos hatalmakkal a háborúskodást és felvirágoztatta az országot. Osan igen veszélyesnek vélte, hogy a medallion egy erős zuagír törzs vezérének közvetlen közelében bukkant fel ismét. A turáni szerint hamarosan, amint Muleh rádöbben az ékszerben rejlő lehetőségekre és a törzs öreg bölcse feltárja azokat, óriási problémát fognak okozni a sivatagi rabló nomád hordák...
Miután elhagyták Osan házát, hét darfari kannibál ronott rájuk a kietlen éjszakai utcákon. A meglepetésszerű támadásban majdnem életüket vesztették, de végül levágták és megfutamították támadóikat (három darfari menekült el). Ezután megnéztek még négy másik fogadót a környéken de egyikben sem tudtak új információt szerezni Sabiháról. Ezek közül az első fogadó a korábban már megismert Részeg Zsoldos volt, ahol meglepetésükre már új tulajdonos vezette az ivót. A biztosnág kedvéért azért betörtek hozzá és megfosztották kis vagyonától a fogadóst (a békés kereskedők). A negyedik fogadóban nyugovóra tértek.
Reggel a karavánszerájban, a piacnál, és az öröm-nyegyedben folytatták Sabiha keresését. A zsúfolt piacon Cervantesnek feltűnt, hogy egy sötét, csukjás alak követi figyelemmel őket a tér különböző pontjairól nyíló, árnyékos sikátorokból. Narthussal összefogva megpróbálták elkapni a gyanús alakot, de az hosszas üldözés után eltűnt. A délután folyamán, folyamatos kérdezősködés eredményeképpen egy helyi koldustól megtudják, hogy Sabihát tegnap Kalim tavernájából látták kijönni. Rögvest betértek a tavernába, mely inkább egy hatalmas sátor alatt meghúzódó bűnbarlang volt. Nagyobb fegyvereik letétele után nyomban örömlányok próbálták elcsábítani őket. Mikor a kocsmárostól érdeklődtek Sabiha felől, kis idő és több gyanús pillantás után egy szajha, két őr kíséretbében levezette a csapatot egy szűk pincébe, ahol erős bódító illat terjengett, több csukott ajtó mögül pedig kéjvágyó hangok szivárogtak ki. Cervantes érszrevette, hogy furcsa módon az összes ajtóra kívülről vannak felszerelve a reteszek. Rögtön bevezették a csoportot balra az első szobába, majd hirtelen rájukvágták az ajtót. Ugyanekkor egy szemközi falból kinyíló, faliszőnyeggel takart rejtekajtó mögül felfegyverkezett pelishtim zsoldosok rontottak rájuk, félreérthetetlen szándékkal...
Kis idő elteltével nomádok jöttek Nokumbáért, majd egy erős koponyára mért ütés után elvitték a központi sátor felé. Röviddel utána hasonló állapotban követte őket Narthus és Cervantes is, egészen a törzsfőnök sártába, ahol letérdeltették őket. A két kereskedő - későbbi dalra fakadásukat elősegítendő - szem- és fültanúja lehetett Nokumba vallatásának. Egy öreg zuagír, vélhetően a törzs vezére, a saját lánya holléte után érdeklődött az összevert kushiától, aki némasággal válaszolt, mire a sátor sötétjéből kibontakozott egy még öregebb alak, kezében egy láncon függő medallionnal, amivel valamiféle bűbájt borított az engedetlen fogoly elméjére. A kérdés megismétlésére a kushita, mozdulatlanul, távolba meredő tekintettel elárulta, hogy a zuagír lánya, Jamila, meghalt. Feláldozták (húsát elfogyasztották) egy Diomedes Azamat nevű kothival együtt. A zuagír vezér behívott két őrt, majd közölte velük, hogy napfelkeltekor vágják ki a kushita szemhéjját és eresszék szabadon a sivatagban. Ezután a két másik fogja felé fordult... Kérdeznie sem kellett, mert ők azonnal dalolni kezdtek (lásd előző rész eseményei).
Az elhangzottak után végre bemutatkozott a nomád vezér: Muleh Al Jafari, a Jafari törzs feje volt, aki minden mellébeszélés nélkül elmondta, hogy őt is az a bizonyos Nebhtu szeme érdekli. Látva Narthus bosszúszomját, az ékkő megszerzéséért cserébe ígért szabadságuk mellett az őket átverő Gambát is tálcán ígérte nekik. Feladatuk az lenne, hogy egyik emberével (Hadid) visszamennek Zamboulába és megkaparintják a követ. A kő átadása nélkül nem fogják engedni, hogy élve elhagyják a város körüli sivatagot.
Az este m
aradékában Narthus és Cervantes embertelen módon berúgott és ordibálva, túlzásokkal fűszerezve mesélték el egymásnak eddigi életüket. Hajnalban, a tevékkel érkező Hadid, indulásra ösztökélve felrúgta őket. Zamboula felé vezető útjukon, egy pihenőnél a nomád elmesélte nekik, hogy mi történt velük és miért pont őt küldte velük a törzsük vezére: három nappal ezelőtt, amikor négy társával együtt betértek a zamboulai piacra, felbukkant egy Sabiha nevű tolvajnő, és egy ismerős történetet tárt eléjük. A gyors meggazdagodás lehetőségét látva, elfogadták a shemita nő ajánlatát és ellátogattak az ősi romokhoz, megölték az ott rejtőzködő tolvajokat (akik meglepetésükre turáni katonák voltak egy leopárd kíséretében), viszont sehol nem találták a követ, így csak a tolvajnő áruló társa, Osan fejével tértek vissza Zamboulába, ahol tőrbecsalták és levágták őket. Hadid a romoknál elszenvedett sérülési miatt távolról figyelte az eseményeket, és amikor Hassan Sadi (képen) és martalócai rárontottak, majd levágták a társait, gyorsan elmenekült és visszatért a Jafariak táborába. Röviddel ezután elterjedt a hír, hogy a kő elrablása és a nomádok halálához egy szedetvetett, ötfős csapatnak lehet köze, akik menekülni próbálnak a városból...A csapat estére érkezett meg Zamboulába, ahol betértek Aram Baksh házába. A hangos, részegekkel és szajhákkal zsúfolt ivóban Sabiha után érdeklődtek, de csak annyit tudtak meg, hogy a tolvajnőt az öröm-negyedben szokták látni. Hadid, miután meggyőződött arról, hogy a társai nem elsősorban a saját menekülésüket tervezik, hanem a nőt keresik, átadott nekik egy tekercstartót, amiben egy turáni királyi pecséttel ellátott levél volt. Elárulta, hogy a levelet Osannál találta:
Fenség! Biztossá vált, hogy a zamboulai helyzet nagyon aggasztó. Egyedül a stygiai N. helyzete tűnik biztonságosnak. A nemesek kiléte még ismeretlen számomra, több időre van szükségem. Problémát jelenthet, hogy elmúlt éjjel tolvajok törtek be a béghez és lopták el fényes birodalmának egyik kincsét. Kérem fontolja meg ismét a bég leváltását... Várom további utasításait. Hű alattvalód, Osan Kadri
A shemita nyelven írodott levél áttanulmányozása után Hadid (kis unszolásra) azt is kibökte, hogy Osan életben van, mert miután városban Hassan Sadi levágta a társait, ő gyorsan visszament a romokhoz és megmentette a turáni életét (akit a különös levél miatt csak látszólag ölt meg, miközben egy másik turáni fejet vágott le, amikor társai mással voltak elfoglalva). Osant visszahozta a városba és a kérésére elrejtette őt. Csak ezután tért vissza a Jafarikhoz. A csapat nyomban Osan meglátogatása mellett döntött, akivel egy kis városszéli vályogházban találkoztak. Osan (képen), miután meggyőződött róla, hogy céljai bizonyos mértékig megegyeznek a látogatóéival, elmesélte a nekik, hogy ő valójában Yezdigerd (Turán uralkodójának) embere és egyenlőre ismeretlen, ármánykodó nemesek felkutatása céljából küldték Zamboulába (közvetett módon Jungir kán, a helyi uralkodó kérésére). A rebellis nemesek szinte biztos, hogy értesültek valahogy az érkezéséről, mert olyanmód próbálták eltakarítani az útjukból, hogy annak ne legyen visszavezethető nyoma (talán a Nefartari ékkövének ellopása is csak egy kitalált vagy megrendezett dolog volt). Mindenesetre a kulcs Sabiha, őt kell megtalálni, hiszen ő bízta meg a karaktereket először és a nomádokat másodszor. Muleh Al Jarafi és a különös medallion említésére Osan még borulátóbb lett. A különös ékszerben Salima medálját vélte felismerni, amelyet tudomása szerint egy bizonyos Diomedes Azamatnál láttak utoljára (aki mellesleg Zamboulai kán urának jobbkeze volt). A medál egy különös ékszer, a legenda szerint a káoszba fulladt Koth első királynőjének tulajdona volt, aki békét teremtett az acsarkodó nemesek között, megszűntette a szomszédos hatalmakkal a háborúskodást és felvirágoztatta az országot. Osan igen veszélyesnek vélte, hogy a medallion egy erős zuagír törzs vezérének közvetlen közelében bukkant fel ismét. A turáni szerint hamarosan, amint Muleh rádöbben az ékszerben rejlő lehetőségekre és a törzs öreg bölcse feltárja azokat, óriási problémát fognak okozni a sivatagi rabló nomád hordák...
Miután elhagyták Osan házát, hét darfari kannibál ronott rájuk a kietlen éjszakai utcákon. A meglepetésszerű támadásban majdnem életüket vesztették, de végül levágták és megfutamították támadóikat (három darfari menekült el). Ezután megnéztek még négy másik fogadót a környéken de egyikben sem tudtak új információt szerezni Sabiháról. Ezek közül az első fogadó a korábban már megismert Részeg Zsoldos volt, ahol meglepetésükre már új tulajdonos vezette az ivót. A biztosnág kedvéért azért betörtek hozzá és megfosztották kis vagyonától a fogadóst (a békés kereskedők). A negyedik fogadóban nyugovóra tértek.
Reggel a karavánszerájban, a piacnál, és az öröm-nyegyedben folytatták Sabiha keresését. A zsúfolt piacon Cervantesnek feltűnt, hogy egy sötét, csukjás alak követi figyelemmel őket a tér különböző pontjairól nyíló, árnyékos sikátorokból. Narthussal összefogva megpróbálták elkapni a gyanús alakot, de az hosszas üldözés után eltűnt. A délután folyamán, folyamatos kérdezősködés eredményeképpen egy helyi koldustól megtudják, hogy Sabihát tegnap Kalim tavernájából látták kijönni. Rögvest betértek a tavernába, mely inkább egy hatalmas sátor alatt meghúzódó bűnbarlang volt. Nagyobb fegyvereik letétele után nyomban örömlányok próbálták elcsábítani őket. Mikor a kocsmárostól érdeklődtek Sabiha felől, kis idő és több gyanús pillantás után egy szajha, két őr kíséretbében levezette a csapatot egy szűk pincébe, ahol erős bódító illat terjengett, több csukott ajtó mögül pedig kéjvágyó hangok szivárogtak ki. Cervantes érszrevette, hogy furcsa módon az összes ajtóra kívülről vannak felszerelve a reteszek. Rögtön bevezették a csoportot balra az első szobába, majd hirtelen rájukvágták az ajtót. Ugyanekkor egy szemközi falból kinyíló, faliszőnyeggel takart rejtekajtó mögül felfegyverkezett pelishtim zsoldosok rontottak rájuk, félreérthetetlen szándékkal...
